Ezen a napon

1843-ban, jogi tanulmányainak befejezése után Moson vármegye tiszteletbeli, 1845-ben tényleges aljegyzője lett. 1847-től főszolgabíró volt Pozsony vármegyében, 1848-49-ben országgyűlési képviselőként a forradalom kormányát követte Debrecenbe, Szegedre és Aradra. 1849. augusztusában Isztambulba menekült, onnan Franciaországba, majd Nagy-Britanniába ment. 1851. végén amnesztiával tért haza Somogy vármegyei birtokára. 1861-ben és 1865-ben a szigetvári választókerület országgyűlési képviselőjévé választották a Felirati Párt programjával. 1869-ben az abrudbányai választókerületet képviselőjeként Deák-párti programmal jutott be a képviselőházba, amelynek másodelnökévé választották, majd 1870-71-ben első alelnöke és a magyar delegáció elnöke lett. 1871. májusától a Lónyay-kormány igazságügy-minisztere, 1872. szeptemberétől 1874. márciusig a képviselőház elnöke volt, majd március 21-én kinevezték miniszterelnökké. Elfogadtatta a választójog szabályozásáról szóló XXXIII. törvénycikket, amely a választói jogosultságot főként az adóhátralékosok kizárásával csökkentette, és változatlanul érvényben maradt 1918-ig. Kormánya kezdeményezésére megalkotta a parlament az első összeférhetetlenségi törvényt. A Deák-párt és a Tisza Kálmán vezette Balközép Párt egyesülésének előkészítésében is jelentős szerepet játszott. 1874-től a Mérsékelt Ellenzék, majd az Egyesült Ellenzék programjával került be a képviselőházba. 1884-ben vonult vissza a politikai élettől és a Kisbirtokosok Földhitelintézetének elnöke lett. Ellenzéki magatartása miatt csak 1899-ben lett a főrendiház tagja. A Lipót-rend nagykeresztjét és a valóságos belső titkos tanácsosi címet kapta meg.