Ezen a napon

1910-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen szerzett jogi doktori oklevelet, majd önkéntes katonaidejének letöltése után 1911-ben tiszti vizsgát tett. Az I. világháború idején 1914-ben az orosz frontra került hadnagyként, 1915. novemberében fogságba esett. 1916-ban a tomszki hadifogolytáborban megismerkedett Kun Bélával, bekapcsolódott a kommunista szervezkedésbe, és 1917-ben tagja lett az orosz kommunista párt tomszki szervezetének. 1918. októberében tért haza, jelentős szerepet játszott a kommunista párt létrehozásában, főként a fegyveres testületeknél folytatott agitációt. 1919. februárjában letartóztatták, majd a Tanácsköztársaság kikiáltásának idején kiszabadult, a Hadügyi Népbiztosság szervezési osztályát vezette, áprilistól a budapesti Vörös Őrség, májustól a Tiszántúlról visszavonuló VI. hadosztály politikai biztosa volt. Részt vett az északi hadjáratban, kinevezték a szlovák vörös hadsereg parancsnokává, júliusban a magyar vörös hadsereg politikai biztosaként működött a gödöllői főparancsnokságon, a románok ellen harcolt a tiszai fronton. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, ahol a Kun Béla vezette frakció tagja lett. 1920-tól a Kárpátalján, 1921-től Németországban vett részt a kommunista mozgalomban, letartóztatták és kitoloncolták. 1922. szeptemberében Moszkvába ment, ahol kinevezték az ásványolajipar egyik vezetőjévé. Aktívan részt vett a moszkvai magyar kommunista emigráció életében, 1931 és 1933 között a "Sarló és Kalapács" című emigráns lap felelős szerkesztője volt. 1936 őszétől a köztársaságiak oldalán harcolt a spanyol polgárháborúban Otto Flatter néven, őrnagyi rangban. Zalka Máté helyettese, ezután a 15. spanyol hadosztály vezérkari főnöke, végül a 11. nemzetközi brigád parancsnoka volt. A vereség után Franciaországba menekült, majd a Szovjetunióba távozhatott. 1941-ben partizánkiképző lett, 1942 őszétől a moszkvai rádió magyar osztályának vezetőjeként megismerkedett Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel, akik 1945. szeptemberében Magyarországra küldték. Pécs város főispánja, 1946. májusától altábornagyi rangban Budapest rendőrfőkapitánya lett. Jelentős szerepet játszott a közbiztonság helyreállításában, valamint a rendőrség kommunista célokra történő felhasználásában is. 1949-ben, a volt "spanyolosok" iránti bizalmatlanság idején leváltották, 1950-ig a helsinki, 1954-ig a szófiai, 1956-ig a moszkvai, 1956. augusztusától októberig a belgrádi magyar külképviselet élén állt. A Gerő Ernő vezette delegációval érkezett vissza Budapestre október 23-án, 26-án Nagy Imre kormányának belügyminisztere lett. Magyar részről ő vezette a második szovjet intervenciót, ő jelentette be a "forradalmi munkás-paraszt kormány" megalakulását, és november 4-én ő hatolt be a fővárosba a szovjet csapatok élén, ahol hozzákezdett az egykori ÁVH-sokból a bábkormány katonai erejének megszervezéséhez. November 12-én a Kádár-kormányban elnökhelyettes, a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek vezetője, az újjászervezett kommunista párt (MSZMP) intéző bizottságának, majd politikai bizottságának is tagja lett. Az ő nevéhez fűződik a hírhedtté vált "pufajkások", karhatalmisták osztagainak felállítása és a munkásőrség felfegyverzése. 1958. január 27-én kinevezték a minisztertanács elnökévé. A forradalom résztvevői elleni tömeges megtorlás, a bebörtönzések és kivégzések sorozata változatlanul folytatódott, megkezdődött Nagy Imre és társainak pere, majd júniusban többük kivégzése. A gazdaság fejlesztésére beindították a hároméves tervet, a parasztságot erőszakkal termelőszövetkezetekbe kényszerítették. 1961. szeptemberében távozott a miniszterelnöki tisztségből, helyét ismét Kádár János vette át, azonban államminiszterként nyugdíjazásáig, 1965. júniusáig a kormány tagja maradt.