Ezen a napon

Brooklynban (New York, USA) született. Eredeti nevén: Jacob Gershowitz. A bevándorló szülők gyermeke Amerika egyik leghíresebb zeneszerzőjévé vált, műveivel az amerikaiak beléptek Sztravinszkij, Chopin, Beethoven és Mozart zenei világába. George-nak két bátyja volt, Arthur és Ira, valamint egy nővére, Francis (Frankie). George volt a leghíresebb a családban, de bátyja, Ira szintén sikereket ért el, mint dalszövegíró. A tény az, hogy ha Irát nem érdekelte volna a zene, szüleik nem vették volna meg a család első zongoráját. Ira már tanult zongorázni, amikor a hangszer hozzájuk került, amely rögtön felkeltette George érdeklődését, és hallás után sikeresen elkezdett rajta játszani. A szülők néhány zongoraleckét fizettek George-nak, aki 12 éves korában kezdte el komolyan a zongoratanulást. Pályafutását 1916-ban New York Cityben a "Tin Pan Alley"-ben kezdte, ahol leendő zeneszerzők és dalszerzők mutatták be szerzeményeiket egy kiadónak szerény pénzszerzési lehetőség reményében. A Jerome Remick Company "dalgyártójaként" George dalok ezreit tette le az asztalra. Két évvel később adták ki első szerzeményét "When You Want 'Em You Can't Get Em" címmel, amely nem lett azonnali sláger, de felkeltette a figyelmét néhány zeneszerzőnek a Broadwayn. Mialatt pályája felfelé ívelt, zongorakísérőként dolgozott, valamint mestereknél folytatta zongoratanulmányait, az elméletet és a hangszerelést. Első nagy sikerét Al Jolson énekelte a "Sinbad" című musicalben a Broadwayn. A "Swanee" egy maradandó sláger volt, amely előre lendítette George muzsikáját. 1919-ben a "La, La Lucille" című musical teljes zenéjét ő írta. 1920 és 1924 között George White producert látta el számos dallal, melyeket a közkedvelt "George White Scandals" sorozathoz használt fel. A "Scandals" egyik részéhez szerzett egy rövid operettet "Blue Monday" címmel. A zene Paul Whiteman fülébe jutott, aki az elsőrangú zenekarvezetők egyike volt az 1920-as évek elején. Megbízta George-ot egy szimfonikus dzsessz-darab megírásával, amelynek bemutatójára majd az Aeolian Hallban kerül sor más kezdő művekkel együtt. George teljesen megfeledkezett a darabról. Három héttel a premier előtt észrevett egy reklámot, amely egy kiváló új zeneszerző, George Gershwin művének bemutatóját hirdette. Kevesebb mint három hét alatt elkészítette a pályafutását meghatározó darabot. A "Kék rapszódia" ("Rhapsody in Blue" 1924) a nagyságok szintjére emelte George-ot. A mű hangszerelését Paul Whiteman zenei rendezőjének, Ferde Grofének tulajdonították, de nem vitás, hogy George írta az eredeti szerzeményt zongorára és dzsessz-zenekarra. A darabot klarinétszóló nyitja meg, hangja átjárja az egész atmoszférát. A "Kék rapszódiát" – amely egyike a legnépszerűbb zeneműveknek az Egyesült Államokban és világszerte is – érzelemmel, a blues érzésével kell játszani. George számos ismert dala bekerült az amerikai énekkönyvekbe, legtöbbjük Gershwin Broadway éveinek (1924-1929) szerzeménye. George és Ira Gershwin együttműködése, mint zeneszerző/dalszövegíró, 1924-ben a "Lady Be Good!" című musicallel kezdődött. Főbb slágerei – többek között – a "Fascinating Rhythm" és az "Oh, Lady, be Good!" voltak. Egy dal kimaradt az eredeti "Lady Be Good" produkcióból, egy nagyon népszerű ballada "The Man I Love" címmel. A "Lady Be Good" után George összeállt Irával több musical készítéséhez: "Tip-Toes", "Oh Kay!", "Strike Up the Band", Funny Face", "Girl Crazy", "& Of Thee I Sing". Ezek nagy slágerei a "Clap Yo" Hands", "Strike Up the Band" és a manapság is nagy népszerűségnek örvendő "Someone to Watch Over Me" voltak. A Broadwayn elért eredmények ellenére George elhatározta, hogy követi a "Kék rapszódia" sikerét zongorára és zenekarra írt művekkel: "Concerto in F" (1925), "Preludes for Piano" (1926), "Egy amerikai Párizsban" ("An American in Paris" 1928). A francia városban tett utazása után írta az "Egy amerikai Párizsban" című darabot, amely a hallgatót az 1920-as évek Párizsának utcájára röpíti. A "Fények városának" valósághű képét, a francia főváros zajos forgatagát Gershwin négy autódudával tükrözte. Az "Egy amerikai Párizsban" a második legnépszerűbb zenekari műve lett. 1930-ban George és Ira maguk mögött hagyták a Broadwayt, összepakoltak és Hollywoodba mentek. Rövid darabot írtak Fred Astaire és Ginger Rogers számára. George első "The King of Jazz" című mozifilmjébe régi barátja, Paul Whiteman válogatta a zenét. A Bing Crosby főszereplésével bemutatott filmben felcsendült a nagy slágerek egyike, a "Kék rapszódia". A "The King of Jazz" után elkészítette következő filmjét "Delicious" címmel, amelyben a "Blah-Blah-Blah" című bájos szerelmes dalt El Brendel és Manya Roberti énekelte. A Gershwin testvérek a mozifilmekkel még nagyobb sikereket értek el. A Broadwayn készült "Girl Crazy" is a filmvászonra került, felélesztve a népszerű dalokat: "Bidin" My Time", "But Not For Me". A "Shall We Dance"-ben Fred Astaire és Ginger Rogers George muzsikájára lejtett gyönyörű táncot. Változtattak a hagyományos kopogós cipőn, és a duó görkorcsolyával adta elő a népszerű "Let"s Call the Whole Thing Off"-ot. A legnépszerűbb táncos darab a "Walking the Dog" volt klarinétszólóval és egy kis zenekari bejátszással. A hollywoodi évek alatt George visszatért a hagyományos zenéhez. Az 1931-ben bemutatott "The Second Rhapsody"-t és az 1932-es "Cuban Overture"-t hatalmas elragadtatással fogadta a közönség. Karrierjének legnagyobb csalódása az "American Opera" volt, amely lehangolta közönségét. George "Porgy és Bess"-nek nevezte el az amerikai operát, benne a gettók szegénységét, az ott lakók mindennapi életét és szerelmét tárgyalta. Sajnálatos módon az 1935-ben bemutatott "Porgy és Bess" csak George 1937-ben bekövetkezett halála után vált népszerűvé. Napjainkban a "Porgy és Bess" az amerikai élet egy kisebbségi kultúrájának erőfeszítéseit mutatja be, és a legsikeresebb opera, amelyet valaha amerikai zeneszerző alkotott. A "Porgy és Bess"-ből mozifilm és televíziós produkció is készült, legnépszerűbb dalai: "Bess You Is My Woman Now", "Summertime", "I Got Plenty of Nuttin". George élete rövid volt és tragikus véget ért. Ami egyszerű fejfájásnak kezdődött, egyre komolyabbá és krónikussá vált. A barátok és a család rábeszélték, hogy forduljon orvoshoz, aki agydaganatot állapított meg nála. Kaliforniába érkezett hozzá egy specialista, aki életmentő műtétet hajtott végre, de George sajnos nem élte túl, 1937.07.11-én meghalt. Ira George munkáinak nagy részét megmentette és megosztotta a fiatalokkal, többek között Michael Feinsteinnel, akik nagy mennyiségű Gershwin darabot rögzítettek. Zenéjét a média sem felejtette el, a United Airlines évekig a "Rhapsody in Blue"-val reklámozta magát, a H&R Blocks mostanában az ügyfeleit a "Someone to Watch Over Me"-vel emlékezteti, a Visa legutóbb az "I Got Rhythm"-mel informálta a közönségét. Nemcsak a reklámokban, hanem a mozifilmekben is felcsendül George muzsikája. A "Mr. Holland"s Opus"-ban egy fiatal diák énekli a "Someone to Watch Over Me" című szerelmes balladát. A "When Harry Met Sally"-ben is számos Gershwin dal szerepel: "Let"s Call the Whole Thing Off", "But Not For Me", "Our Love Is Here to Stay". Hallható továbbá Woody Allen "Manhattan"-jében, a "Csokoládé"-ban, a "Hart háborújá"-ban (Bruce Willis főszereplésével), és a Szabó István rendezte, Koltai Lajos fényképezte "Taking Sides"-ban is. Ma George zenéjét az általános iskolákban is tanítják. Tehetségét még mindig tisztelik az emberek, emléke rajongóin és csodálóin keresztül él világszerte.