Ezen a napon

Szent István király szolgálatában Imre herceg nevelője és a csanádi püspökség megszervezője volt. Velencében született 980 körül, patríciuscsalád gyermekeként. Giorgio-Georgius (György) névre keresztelték. Édesapja, Sagredo Gerardo (Gellért) kalmár volt. 5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a San Giorgio-sziget monostorába vitték. Fogadalmat tettek: ha a kis György életben marad, egyházi pályára adják. A San Giorgio Maggiore bencés monostor szerzetesei buzgó imáinak köszönhetően a kisfiú felépült, és a rend tagjai közé lépett. 15 évesen elvesztette édesapját, akinek az emlékére vette fel a Gellért nevet. Tanulmányait a monostorban, majd a bolognai főiskolán végezte. Már 32 évesen megbízták a velencei San Giorgio Maggiore apáti tisztségével. 3 év múlva lemondott és a Szentföldre indult, hogy végigvándoroljon a Megváltó nyomdokain. Hajója viharba került, így az isztriai partvidékre vetődött. 1020 táján érkezett Magyarországra, a pécsi Mór püspökhöz, akivel Székesfehérvárra ment. A királyi udvarban Gellértnek látomása volt, amelyben egy hegy sziklái között holtan látta meg önmagát. Az Úr üzenete szerint nem a Szentföldre kellett mennie, hanem itt kellett maradnia, hogy a legnagyobb mennyei ajándékként elnyerje a vértanúság koronáját. Szent István a királyi udvarban tartatta, és fiának, Imre hercegnek a nevelésével bízta meg. 1023-ban Bakonybélbe vonult vissza, ahol remeteként több könyvet is írt. A legenda szerint egy napon kunyhója előtt, írás közben elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy egy kis szarvasborjú telepedet melléje védelmet keresve. Megetette a kis árvát, és az nem is távozott tőle. Egy másik alkalommal sebesült farkas feküdt az ajtajában. Ellátta a sebét, és a kunyhójába vitte a szerencsétlen állatot. Amikor a farkas magához tért, hálás kutyaként megnyalta a remete kezét, és szelíden leheveredett a kis szarvas mellé. 1030-ban István Gellértre bízta a csanádi püspökség megszervezését, aminek társaival együtt becsülettel eleget is tett. Mindvégig az Istváni életmű megszilárdításán és továbbvitelén fáradozott. István halála után a keresztény és az európai értékrend védelmében szembe került Aba Sámuellel, akinek 1044-ben Csanádon a húsvétra tervezett koronázását megtagadta, a hatalommal szembeszállva megjósolta a pogánylázadást, a király halálát és saját maga vértanúságát. 1046-ban a Tiszántúlon Péter király uralma ellen a békési Vata vezetésével lázadás tört ki a pogányság visszaállításáért. Szeptemberben Gellért püspöktársaival Székesfehérvárról Budára tartott, hogy fogadja a számkivetettségből visszatérő Vazul-fiakat. Szeptember 23-án este megjövendölte, hogy az volt az utolsó vacsorájuk, majd másnap megjövendölte vértanúságukat is. A pesti révhez közel egy lázadó pogány csapat elfogta és megölte őket. Gellértet taligára tették, és a Kelenhegyről (ma: Gellérthegy) a mélybe taszították, "mellét dárdával átütötték, ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották". Holttestét először a pesti oldalon, a Boldogságos Szűz templomában temették el, majd Csanádra vitték. Sírjánál csodák és rendkívüli gyógyulások történtek. Szent László király kérelmére 1083.07.26-án szentté avatták. Az első magyar vértanú emlékét az Erzsébet-híddal szemben, a régi Kelenhegy sziklái között álló hatalmas bronzszobor, Jankovics Gyula gyönyörű alkotása őrzi. Szent Gellért magasra emelt jobbjában a szent keresztet tartja a város fölé, ezzel hirdetve, hogy a magyarok nemzetsége a kereszt jegyében született, és annak oltalma alatt áll.