Ezen a napon

1930-ban a budapesti tudományegyetemen kezdte tanulmányait latin-magyar szakon. 1931-ben belépett az illegális kommunista pártba (KP), és amikor 1933-ban a rendőrség letartóztatott több egyetemistát, átment a debreceni tudományegyetemre, ahol egyik szervezője lett a baloldali gondolkodású diákok mozgalmának. A Márciusi Front szervezésében is jelentős szerepet játszott, 1937. áprilisában kitiltották a debreceni tudományegyetemről. A Márciusi Front "Tovább" című folyóiratának szerkesztője és a debreceni "Független Újság" újságírója lett. 1939-től 1944-ig a "Népszava" munkatársa volt, a híressé vált 1941. évi karácsonyi számának összeállításában és az 1942-ben létrehozott Magyar Történelmi Emlékbizottság tevékenységében is aktívan közreműködött. Az 1942. 03. 15-i Petőfi téri tüntetésnek is ő volt az egyik szervezője. Júliusban letartóztatták, de novemberben szabadlábra helyezték elegendő bizonyíték hiányában. 1944. szeptemberében az újjászervezett KP alakuló központi bizottsági ülésén vett részt, tevékenykedett a Magyar Front Intéző Bizottságában. A KP nevében ő írta alá október 10-én az MSZDP-vel létrehozott akcióegységről szóló megállapodást. 1945. januárjában Gerő Ernő kinevezte a Központi Vezetőség (KV) propagandaosztályának vezetőjévé, a január 19-én megindított első budapesti újság, a "Szabadság" szerkesztője lett. Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Nagy Imre oldalán dolgozott. 1945. 03. 28-án titkárává választották a debreceni kormányt a fővárosban képviselő Budapesti Nemzeti Bizottságnak, április 2-án beválasztották az ideiglenes nemzetgyűlésbe, és - börtönbüntetését leszámítva - 1990-ig országgyűlési képviselő volt. 1945. júniusától a Miniszterelnökség második adminisztratív államtitkára, júliustól politikai államtitkára, novembertől 1947. májusáig a Tájékoztatásügyi Minisztérium politikai államtitkára, valamint továbbra is a KV propagandaosztályának vezetője volt. 1947. októbertől a KV értelmiségi (később kultúrpolitikai) osztályát vezette, 1949. júniusában külügyminiszterré nevezték ki. 1951. áprilisában letartóztatták hamis vádak alapján, májusban kizárták minden párttestületből és leváltották a külügyminiszteri tisztségéből. Decemberben másodfokon 15 évi fegyházbüntetésre ítélték, 1954. júliusában engedték szabadon, rehabilitálták és a Kiadói Főigazgatóság vezetője lett. 1955. februárjában népművelési miniszterhelyettes, 1956. júliusában az MDP KV tagja és a tudományos és kultúrális osztály vezetője lett. Október 24-én bekerült a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságába, és a KV egyik titkára lett. Miután november 7-én Kádár János és csoportja Budapestre érkezett, azonnal csatlakozott az új vezetéshez. A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Intéző Bizottságának, majd Politikai Bizottságának a tagja lett és a Központi Bizottság kulturális osztályának vezetője maradt. 1957-ben a KB ideológiai titkáraként többször próbálta rávenni Nagy Imrét és társait, hogy ismerjék el a Kádár-kormányt. Márciusban a "forradalmi munkás-paraszt kormány"-ban a művelődési ügyek vezetője, májusban minisztere lett. 1958. januárjában megválasztották a Hazafias Népfront Országos Tanácsának elnökévé, kinevezték államminiszterré. 1958. és 1961. között a "Társadalmi Szemle" főszerkesztőjeként a Rákosi-korszak szellemét idézte kultúrpolitikája. 1960-tól a minisztertanács elnökhelyettesi tisztségét töltötte be, 1965. júniusában nevezték ki a minisztertanács elnökévé. Kádár János a párt főtitkára maradt, és az Elnöki Tanács tagjává választották. Kállai Gyula kormánya mindenben elődje, a Kádár-kormány politikáját folytatta. A magyar országgyűlés 1967. 04. 14-én Fock Jenőt választotta az új kormány elnökévé, Kállai Gyula pedig az országgyűlés elnöke és az Elnöki Tanács tagja lett. 1971-ben felmentették az Országgyűlés elnöki tisztéből, 1975-ben kimaradt a Politikai Bizottságból, 1989-ben lemondott a Hazafias Népfront elnökségéről. 1989. októberében, a köztársaság kikiáltásakor megszűnt elnöki tanácsi tagsága is.