Ezen a napon

Uralkodása legvégén tört ki a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelés. A Luxemburg-ház tagja, IV. Károly német-római császár, cseh király és Pomerániai Erzsébet hercegnő gyermeke volt. 1385-ben vette feleségül Máriát, I. (Nagy) Lajos magyar király leányát. Az új uralom ellen lázadó délvidéki főurak II. Károlynak (Kis Károly), az Anjou-család utolsó férfi tagjának ajánlották fel a koronát, amelyet elfogadott. December elején indult meg Buda felé, közben egyre gyarapodott támogatóinak a száma. Mária és Erzsébet szorult helyzetükben a megalázkodást választották, II. Károly elé mentek és ünnepélyesen köszöntötték. A hatalmat azonban elvesztették, így Mária kénytelen volt lemondani a trónról, és anyjával együtt részt kellett vennie II. Károly december 31-én megrendezett székesfehérvári koronázásán. Erzsébet királyné és Garai nádor összeesküvést szőttek a meggyilkolására, amelynek időpontját február 7-ére tűzték ki. Birtokadomány fejében Forgách Balázs, Erzsébet királyné pohárnokmestere vállalkozott a merényletre. Tőrrel támadt a királyra, majd a párviadalban mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek. II. Károlyt a Visegrádi várba hurcolták, ezzel Mária visszanyerte hatalmát. II. Károly nem sokáig raboskodott Visegrádon, mert két hét múlva meghalt. A kedélyek azonban így sem csillapodtak le, a királynők személyesen mentek le a Délvidékre, hogy leszereljék a lázadókat. 1386. július 25-én fogságba estek, és a dalmáciai Novigrad várába zárták őket. Az anyakirálynét megfojtották, Mária pedig 1387. június 4-én szabadult ki egy velencei hajóhad segítségével. A hatalmat ismét elvesztette, mert férjét, Zsigmondot már március 31-én Székesfehérvárott királlyá koronázták. Mária gyermeket várt, de egy vadászat alkalmával leesett a lováról, és koraszülött gyermekével együtt meghalt. 1405-ben nősült meg másodszor, Cillei Borbálát, gróf Cillei Hermann leányát vette nőül, akitől egyetlen gyermeke, Erzsébet született. 1391-ben a délvidéki főurak Kis Károly fiát, Lászlót léptették föl trónkövetelőként Zsigmonddal szemben. Garai Miklós 1394-ben leverte a lázadást, és Horvátországot, valamint a dalmát városokat Zsigmond hűségére kényszerítette. 1403-ban számolt le végleg ellenfeleivel, többé nem fenyegette uralmát belső lázadás. A Sárkány-rendbe fogta össze 22 leghűségesebb támogatóját, amelynek tagjait örök hűségre kötelezte a dinasztia és egymás iránt. A törökök ellen megpróbálta felvenni a küzdelmet, de az 1396-os nikápolyi vereség után a támadás helyett védekezésre rendezkedett be. A telekkatonaság törvénybe iktatásával a nemességet birtokai arányában fegyveresek kiállítására kötelezte. Saját ellenőrzése alá vonta az egyházat, megadóztatta az egyházi vagyonokat. A városok politikai és gazdasági súlyát jelentősen növelte. Német-római császárként nagyhatalmi politikát is folytatott, Velencével több sikertelen háborút vívott Dalmácia birtoklásáért. A nagy egyházszakadás felszámolásának érdekében 1414-ben öszehívta a konstanzi zsinatot, amelyen a birodalom fejeként csaknem végig elnökölt. Husz János kivégzése után kezdetben fegyverrel próbált győzedelmeskedni a huszita háborúkban, végül kiegyezett a huszita mozgalom mérsékeltebb irányzatával, a kelyhesekkel. 1434-ben a katolikusokkal és a kelyhesekkel összefogva a lipanyi csatában megsemmisítő vereséget mért a táboritákra. 1419-től jogilag cseh király volt, de csak 1436-ban tudott bevonulni Prágába és elfoglalni a cseh trónt. Budán pazar épületeket emeltetett, egész Európában híre ment az újonnan épített palota pompájának. Tatán vadászkastélya volt, a pozsonyi várat átépíttette, ahová székhelyét is áthelyezte, hogy a német és csehországi ügyeket jobban ellenőrizhesse. 1437-ben halt meg Csehországban, de kívánsága szerint Váradon temették el első felesége mellé.