Ezen a napon

Népellenes bűntett és hűtlenség vádjával ítélték el. 1909-ben született, tanulmányait 1929-től a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán magyar-francia szakon végezte. 1930-ban bekapcsolódott az illegális kommunista mozgalomba, 1931-ben a KIMSZ és a KMP tagja lett. Többször letartóztatták illegális politikai tevékenysége miatt, tanulmányait nem folytathatta. 1933-tól építőmunkásként dolgozott, az 1935. évi nagy építőmunkás-sztrájk egyik szervezője és irányítója volt a Magyar Építtőmunkások Országos Szövetsége kommunista frakciójának vezetőjeként. 1936-ban a párt utasítására Prágába, majd 1937-ben Spanyolországba ment, ahol részt vett a polgárháborúban. Politikai biztosa és párttitkára volt a Nemzetközi Brigád magyar zászlóaljának, a harcokban súlyosan megsebesült. A spanyol köztársaság bukása után, 1939-ben Franciaországba menekült, ahol internálták. 1941-ben tért haza, ismét letartóztatták és internálták. 1944. szeptemberében szabadult, majd a párt központi bizottságának titkára, a Magyar Front egyik vezetője, az ellenállási mozgalom egyik fő szervezője és irányítója lett. 1944. decemberében a nyilasok tartóztatták le, Sopronkőhidára, onnan Németországba hurcolták. 1945. májusában hazatért, bekapcsolódott a pártmunkába és az országos politikába, az MKP valamennyi vezető testületének, valamint az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek a tagja és országgyűlési képviselő lett. 1945. novemberéig a budapesti pártbizottság titkára, majd 1946. márciusáig az MKP főtitkárhelyettese volt. 1946. márciusától belügyminiszterként a fasiszta és reakciós csoportok üldözése címén számos vallásos, nemzeti és demokrata szellemű intézményt és szervezetet betiltott, illetve feloszlatott, valamint megrendezte az első koncepciós pereket. 1948. augusztusában leváltották a belügy éléről, és külügyminiszter lett. 1949. május 30-án koholt vádak alapján letartóztatták, szeptember 24-én a Népbíróság népellenes bűntett és hűtlenség vádjával halálra ítélte. Október 15-én kivégezték, társaival együtt egyszerűen elásták a gödöllői országút közelében. A mártírokat 1955 őszén jogilag, 1956 tavaszán pedig politikailag is rehabilitálták, majd újratemetésük ismét napirendre került Rákosi júliusi menesztése után. A közvélemény nyomására végül 1956 szeptemberében az MDP vezetése határozott a nyilvános temetésről. Október 6-án a Kerepesi úti temetőben több mint százezer ember előtt zajló megemlékezésen Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szulai András hamvait díszsírhelybe helyezték. A sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla a sztálinizmus korszakának temetéséről beszélt. Az eseményt követően antisztálinista tüntetés zajlott le a Batthyány-örökmécsesnél.